Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


EGY KIS EZ ÉS EGY KIS AZ

2009.12.12

Építkező madarak

A madarak nem csak az általunk leginkább megszokott módokon, faágak közé vagy ereszek alá szoktak fészket építeni. Az Ausztráliában honos lábastyúkok például a földön emelnek költőhalmokat, melyek az ötletesség és hozzáértés valóságos remekmővei. A nagy termető, körülbelül a pulykával azonos nagyságú madár méretéhez illő, jókora dombot épít tojásai számára. Az építmény kész formájában hozzávetőleg egy méter magas és öt méter széles, alakját tekintve félkör. Az elkészítéséhez szükséges munkában a hím és a tojó egyaránt részt vesz. Nagy feladatukat azzal kezdik, hogy egy terjedelmes lyukat kaparnak a földbe. Ebbe aztán zöld, nedves ágakat, lombot - ha lehet, az eukaliptuszét - hordják. Mindezt azután homokkal fedik be. Az építésbe fektetett munka mennyiségét és minőségét mi sem jelzi jobban, mint hogy a tökéletesnek elfogadott halom elkészítése akár négy hónapnyi robotolást is igénybe vesz. Bár szemre úgy tőnik, hogy a lábastyúk csupán egy dombocskát hordott össze, ne hagyjuk magunkat megtéveszteni a látszattól! A valóság az, hogy a leírás egy csupán természetes anyagokat felhasználó igen ötletes tojáskeltetőgépet takar.

  A szerkezet zsenialitását ugyanis csak mőködését megvizsgálva lehet felmérni. A nőstény madár tojásait a domb belsejében levő növényi anyagok tetejére rakja, és külső homokborítás segítségével szigeteli el a külvilágtól. Az „elszigeteli” szó használata nem véletlen, a földréteg egyik feladata ugyanis tényleg a meleg benntartása. Hiszen az eredetileg zölden behordott lombok a föld alatt bomlani, rothadni kezdenek, és amolyan „biokazánként” hőt termelve elkezdik felfőteni a dombocska belsejét, ezzel szolgáltatva a tojás kikeléséhez szükséges hőmérsékletet. A keltetés szempontjából az is lényeges, hogy a hőmérséklet állandó legyen. A lábastyúknak erre is van megoldása. A folyamatosan a költőhalom közelében tartózkodó pár időről-időre hőmérőz: a homokból egy keveset a csőrébe vesz, és nyelvével megérinti. Ha odabenn túlmelegedés tapasztalható, a tyúk lebont valamennyit a szigetelő földburkolatból, hogy a hő eltávozhasson. Ha viszont túlzott lehőlést tapasztalnak, akkor viszont a réteg vastagításával korrigálnak.
Bár a kikelés a domb fokozottan védett mélyén zajlik, a tojásból kibújt fiókák azonnal jelét adják életképességüknek. Gyakorlatilag kifúrják magukat a feladatát bevégzett dombból, ezzel meg is semmisítve azt.

A Csendes-óceán szigetvilágán honos ásótyúkok, bár a lábastyúkokhoz hasonlóan alapvetően a növényi rothadás keltette hőt használják fel, két egyedi sajátossággal külön felhívják magukra a figyelmet. Az egyik az, hogy bizonyos fajtái ügyes trükköket alkalmazva megkímélik magukat a költődomb építésének fáradságos munkájától. Egy dán kutató például meglepetten észlelte, hogy egy szigeten, ahol éppen aktív vulkáni tevékenység volt tapasztalható, az ásótyúk az egész fészek megspórolásával egyenesen a meleg vulkáni tufába temette tojásait. Egy másik fajta a természetes hévíz források hőenergiáját használja ki keltetési célokra.
A másik különlegesség a nagylábú ásótyúkhoz kapcsolódik. Rá megalomániája hívja fel a figyelmet: ő készíti minden madárépítmények legnagyobbikát. Költőhalma átmérője a tizenkét métert is elérheti, míg magassága akár öt méterre is rúghat. Igazság szerint mérete alapján akár egy ember is ellakhatna benne!
Ha már szóba került a legnagyobb, helyén való megemlíteni a legkisebbet is. Nem meglepő módon a madárvilág miniatürizálási bajnoka a kolibri. Egy kolibri fészek mérete körülbelül egy győszőével azonos, ám súlya annál jóval csekélyebb: előfordul, hogy az aprócska madár csupán egy levél kocsányára függeszti, jelentéktelen tömegét még az is elbírja. Az építéshez persze jellemzően eleve könnyő anyagokat használ: mohát, füvet, tollat, zuzmót, vagy akár pókhálót. Ha a fészek elhelyezkedését a parányi építőmester túlságosan nyitottnak értékeli, eresz gyanánt egy falevelet is erősít fölébe, nehogy egy heves trópusi eső megsemmisítse azt.

A legspeciálisabb fészeképítő szaktudással a Kelet-Ázsiában élő varrómadár rendelkezik. A varrómadárra, mivel fészkének elkészítése igazán kényes feladat, munka közben az elmélyült figyelemösszpontosítás jellemző. Gondos megfigyelés és aprólékos vizsgálat alapján választja ki a helyet, ahol dolgozni szándékozik. Olyan ágra van szüksége, melyen két egymással szembe néző levél található, ezek fogják fészke alapját képezni. A leveleket ugyanis egymáshoz közel húzva – mint azt neve is előre jelzi – össze fogja varrni. A munkafolyamat első részeként kicsit „megdolgozza” a leveleket, sodorgatja, hajlítgatja, hogy kedvező formát vegyenek fel. Utána csőrét árként használva átszúrja széleiket, és keresztülvezeti a lyukakon a gyapottal és nyállal összedolgozott fonalát, vagy esetleg egy főszálat is használhat erre a célra. Az akkurátus öltésekkel ilyen módon kialakított kis batyut aztán megfelelő béleléssel látja el, kis fajsúlyú anyagokat válogatva hozzá: tollat, gyapjút, pókhálót, növényi rostokat. Végső formáját ez a feltehetőleg természetes odút imitáló fészek akkor nyeri el, mikor a madár mintegy terhelési tesztként beleereszkedik. Az állat súlya húzza teljesen feszesre a fonalat, és fedi fel az esetleg kiigazításra szolgáló hiányosságokat. A varrómadár egyébként, ha a szükség úgy hozza, konvencionálisabb fészket is tud rakni, megfelelő levelek híján egy ágvillában is képes megépíteni lakhelyét.
   Ezek a madarak azzal, hogy varrófonalat alkalmaznak, tulajdonképpen már előálltak egy példával az állatvilágban igen ritka eszközhasználatra, de az Ausztráliában és Új-Guineában honos lugasépítő madarak még rajtuk is túltesznek. Az építmény, melyről a lugasépítő madarak a nevüket kapták, meglehetősen egyedi célt szolgál a madarak világában. Sem lakni, sem költeni nem szokás benne, leginkább az építő hím képességeit hivatott demonstrálni, hogy ezzel meghódíthasson magának egy tojót. A lugasépítő előbb nagyjából egyenes gallyacskák összerakosgatásával két sövényszerő kis falat épít, melyek a köztük levő teret paravánszerően eltakarják a külvilág kíváncsi szemei elől. Ezután színes holmikat, lehetőleg kék vagy sárga színőeket, kezd győjteni, és feldíszíti velük a lugasa előtti területet. Most már csak egy elkápráztatott tojóra van szükség ahhoz, hogy belekezdhessen násztáncába. Ha sikerült elnyernie a madárhölgy kegyeit, a lugasba vonulnak vissza, és annak diszkrét magányában kerül sor az ifjú pár nászára. Tekintve szerepe fontosságát, a lugasépítő madár a kis sövények belső oldalának kinézetével is kénytelen foglalkozni. Ehhez pedig festékre és ecsetre van szüksége. A festékkészítéshez bogyókat válogat össze, még pedig olyanokat, melyeknek kék színő a leve – a lugasépítő madaraknál a kék a divatszín. Ezt a levet nyálával elkeverve megkapja a sövény falának kimázolásához szükséges festékanyagot. Ecsetnek egy kicsi gallyat, esetleg kéregdarabot keres, ezt nyálával puhítja meg, majd csőrével addig szaggatja, míg szivacsszerővé nem válik. A festéket csőréből csöpögteti rá, és már bele is foghat a munkába

 

A levegő vadászai

A vadászat, ha alapvető célját tekintjük, akkor természetesen a létfenntartás eszköze az állatok és emberek világában egyaránt. Ám időről-időre sporttá alakul át, és a játékba a vadászó ember néha állati segítőtársakat is bevon. A fürge lábú prédák utoléréséhez gyakran használnak hátaslovat, a vadak felverésében és követésében kitőnő segítség a kutya. De előfordultak ezeknél a háziállatoknál szokatlanabb segítőtársak is: a ragadozó madarak. A kétlábú és szárnyas vadászok közös szenvedélye révén létrejött a sportvadászat egy sajátos ága, a solymászat.

Az ősrégi mesterség eredete a múlt homályába vész. A kétezer-ötszáz évvel ezelőtt élt Hérodotosz már hírt ad róla, de valószínő kialakulási helyén, Közép-Ázsia pusztaságain kétségkívül jóval korábban is őzték, és Perzsia és India előkelői körében is igen régóta ismert. Európába viszonylag későn ért el, nagyjából a Római Birodalom bukása idején, az i. sz. V. század vége felé. Egy kora középkorból származó rendelet már komoly népszerőségről tudósít. Ez a papokat tiltja el attól, hogy kedvenc vadászmadaraikat magukkal hurcolják, ugyanis még olyan is akadt köztük, aki akár a templomba is képes volt magával vinni.
A frank királyságban 800 körül már a törvényi szabályozás szükségessége is felmerült, ennek során leszögezték, hogy a solymászat a nemesek mulatsága, a közrendőeket eltiltották tőle. Varázsától a koronás fők sem maradtak mentesek, II. Frigyes német császár például szenvedélyesen vadászott madarakkal, és ez annyira lenyőgözte, hogy még egy szakkönyvet is írt a témában. Ilyen jellegő mő Magyarországon is született, Nagy Lajos király udvari solymásza, Ladislaus Ungaricus, azaz Magyar László írt egy sajnos csak töredékesen fennmaradt solymászkönyvet. Másik e nevet viselő uralkodónk, a Mohácsnál elesett ifjú II. Lajos király pedig egyszer egy horribilis összeget, 40 000 aranyat adott ki egy nemes sólyomért. Két Árpád-házi királyunk, III. Béla és IV. Béla úgy állított emléket solymászszenvedélyének, hogy olyan pénzérméket is verettek, amelyek öklükön sólyommal ábrázolták őket.
A solymászat kifejezés, mely a madarakkal folytatott vadászat általános megnevezésévé vált, tulajdonképpen némiképp megtévesztő. A sólymon kívül ugyanis használtak más betanított fajtákat is, héját, karvalyt vagy akár sast is. Megbecsültebbnek azonban a sólymokat használó vadászat számított, ennek magas solymászat az elnevezése, míg a más madarakkal folytatott az alacsony solymászat nevet viseli.
Bár ezek a madarak egy fedél alatt éltek az emberrel, háziállatnak mégsem tekinthetők. A vadászsólymokat sohasem tenyésztették, szaporították. A vadászatra idomított szárnyas ragadozókat közvetlenül a fészekből győjtötték be még fióka vagy tojás korukban. Nagyban megkönnyítette a befogók dolgát, hogy ezek a fajták kitartóan egy helyre rakják fészkeiket, még az ismételt kifosztás ellenére sem költöznek el. Ezeket a helyeket nemcsak számon tartották, de nagyra is becsülték, egy birtok értékének felbecsülésekor értéknövelő tényezőként vették számba. Számos helységünk a mai napig is őrzi nevében a solymászattal való hajdanvolt kapcsolata emlékét: Solymos, Sólyomkő, Kerecsend, Madaras például ezek közé tartozik.
A szárnyas vadászok idomítása azon az egyszerő elven alapult, hogy fióka koruktól arra szoktatták őket, hogy táplálékukat az embertől kapják. Ez olyannyira rögzült bennük, hogy a már felnőtt ragadozók sem láttak táplálékot zsákmányukban, elejtése után visszarepültek gazdájukhoz, aki étellel jutalmazta teljesítményüket. Hogy a középkori Európában mekkora igény volt a jól betanított madarakra, azt az a tény is jelzi, hogy létrejött egy kimondottan a betanításukkal és árusításukkal foglalkozó sólyomidomító telep, a flandriai Valkenswaard. Ennek a telepnek a kialakulása nem lehetett véletlen eredménye, hiszen a környékén nem is éltek sólymok, Norvégiából és Izlandról voltak kénytelenek importálni. Az élelmes flamandok a jó üzleti lehetőséget ismerték fel, egy innen származó nemes ragadozóért bizony súlyos ezreket kellett fizetni.
Ha a madár már a vadász birtokába jutott, akkor tulajdonképpen már nem volt szükség túl sok egyéb felszerelésre. Először is kellett egy jó vaskos kesztyő, amit a solymász a bal kezére húzott, mivel a szárnyas vadásztárs az öklén utazott, és éles karmai súlyos sebeket okozhattak volna megfelelő védőeszköz nélkül. Nélkülözhetetlennek bizonyult az aprócska bőrsapka, amit mélyen a madár fejébe húztak, hogy a szemét is eltakarja. E nélkül a sólyom valószínőleg hajlamos lett volna magától választani meg a levadászandó prédát, és nem a gazdája által választott vad után ment volna. Végül pedig egy kis csengő is tartozott a felszereléshez, ezt az állat lábához erősítették, hogy hangja segítségével könnyebben tudják nyomon követni.
A kívánt zsákmány kiválasztása után a vadász levette a madár sapkáját, és a célpont irányába a levegőbe dobta szárnyasát. Innentől az ösztönök vették át az irányítást. A sólyom felemelkedett a magasba, hogy jócskán a kiszemelt madár fölé kerüljön. Kellő magasságot elérve a ragadozó madár zuhanórepülésbe fog, és egész egyszerően nekirepül áldozatának. Ennek a hatása olyan, mint mikor egy száguldó autó elüt egy gyalogost. A vadászott madarak közé elsősorban a fácánok, foglyok, vadkacsák és gémek tartoztak. De a zsákmány nem feltétlenül a szárnyasok közül került ki. Héjákat például gyakran idomítottak nyúlvadászatra, a futva menekülő tapsifülest gond nélkül ragadta fel a földről a levegőből lecsapó vadász. A legveszedelmesebb vad, amire még madarakkal menni lehetett a farkas volt, ennek elejtésére a legnagyobb testő ragadozót, a sast tanították be. A vadászmadarak dolguk végeztével visszaszálltak gazdájuk kesztyőjére, az pedig étellel jutalmazta őket a sikeresen végrehajtott feladatért. A solymászat egyébként nem feltétlenül volt egyéni vagy kis csoportban folytatott szórakozásmód, Marco Polo, a velencei utazó egy ízben például tanúja volt egy nagyszabású vadászatnak, melynek során a khivai kán tízezer solymászát vonultatta fel, madaraikkal együtt.
Bár a solymászat messze elterjedtebbnek számított, van példa madarakkal folytatott halászatra is. Kínában a nagytestő halászmadarat, a kormoránt alkalmaztak annak idején erre a feladatra. A hosszú ideig is a víz alatt úszni képes kormorán rendelkezik egy különleges tulajdonsággal: torkát igen nagyra képes kitágítani. Ennek jó hasznát veszi örökös élelem utáni kutatása során, ugyanis így fő táplálékából, a halból meglehetősen nagy példányokat is képes lenyelni. A kínai halász tehát öt-hat halászmadarával csónakba száll, és kievez a vízre. Ott a madarakat egyenként a vízbe engedi, hogy halat fogjanak számára. A falánk kormorán persze, ha rajta múlna, egyszerően bekebelezné zsákmányát, ezért kénytelenek voltak egy trükköt kieszelni. Az állat nyakára egy fémgyőrőt erősítettek, hogy ne tudja torkát kitágítani a hal lenyeléséhez. Így kénytelen visszaúszni a csónakhoz, és lemondani zsákmányáról a gazdájától kapott ételért cserébe.
A solymászat sok évszázados népszerőségének a lőfegyverek elterjedése vetett véget. A vadászat könnyebb egyszerőbb és olcsóbb formája szemléletváltozást hozott a vadásztársadalom köreiben. A ragadozó madarakban prédát, vagy ami még rosszabb, vetélytársat kezdtek látni. Az sem használt a szárnyas vadászok hírnevének, hogy időnként el-elragadtak egy-két lábasjószágot a baromfiudvarokból. Ami azt illeti, a ragadozó madarak a vadállományban vagy baromfiakban okozott kártétele elenyésző mennyiségő, ám ez nem akadályozta meg a civilizált embert abban, hogy valóságos irtóhadjáratba fogjon ellenük. A levegő valaha büszke urai mára a kipusztulás szélére jutott, szigorúan védett állatokká váltak. 

A nyugodt szárnycsapásokkal a levegőt szelő fenséges madarak látványa időtlen idők óta megindítja az emberek képzeletét. A levegő szárnyas urai a legtöbb nép mitológiájába is beépültek – hol mint az emberiség jótevői, hol mint félelmetes ellenségek. Nem kivétel ez alól India sem, melynek mítoszaiban jelentős szerepet játszik Garuda, a szent madár, a tollasok királya.

India mitikus madara

 
   Indiáról tudjuk, hogy a világ egyik legősibb civilizációnak egyike, így igazán meglepő, hogy a Garudáról szóló mitikus tudósítások e civilizációknál is ősibb múltba nyúlnak vissza. Bizonyos, hogy még az indek indiai szubkontinensen való megjelenése előtt keletkeztek a vele kapcsolatos hagyományok. Abból az időszakból, mikor a két nagy indoeurópai csoport, az ind és az iráni egységet alkotott. Irán legrégibb irodalmi emléke, az Aveszta ugyanis szintén szerepelteti a varázslatos madarat. Az egyik fontos történet, a szóma elrablásáról szóló, mindkét mitológiában központi szerepet juttat neki.
   Az isteni madár e történetbeli zsákmánya, a szóma, nem túl könnyen megfogható fogalom. Alapvetően egy bizonyos szentnek tekintett növény megnevezése, de ugyanígy hívták a belőle készült italt is, valamint az italhoz kapcsolódó ceremóniát. Az első problémát az jelenti, ha megpróbálunk rájönni, hogy tulajdonképpen melyik növényről is van szó. Az ősi szövegek több növényre is utalnak, szóba jöhet egyebek közt a kutyatej, a beléndek, sőt a kender is. De úgy tőnik, hogy a szóma gomba is lehetett, legvalószínőbben a galóca. Mivel ezek a népek az idők folyamán hatalmas, meglehetősen eltérő földrajzi környezettel rendelkező területeket laktak, nem lehetetlen, hogy a szentnek tekintett növény más-más vidékeken és más-más korszakokban más volt, már csak azért is, mert igazán fontosnak a belőle nyert nedv számított. Ez a nedv lett aztán a szómának nevezett ital alapanyaga.
A bódító ital

Első lépésként gondosan leszőrték, majd egy edényben különböző adalékanyagokkal – vízzel, árpaszemekkel, tejjel, megsavanyodott tejjel – elkeverték, és erjedni hagyták. Az így nyert italok alapanyaguktól függetlenül rendelkeztek egy közös tulajdonsággal: részegítő, eksztatikus, eufórikus hatásuk volt. A szóma okozta bódulat hozta létre azt a módosult tudatállapotot, melyben az ősi indek papjai testi valóságuktól elszakadva kapcsolatba tudtak kerülni isteneikkel. Mivel a szóma szertartás erősen hasonló vonásokat mutat a sámánok révülésével, nem alaptalan a feltevés, hogy igen messzire visszanyúló hagyománnyal van dolgunk, mely a kidolgozott indiai és iráni vallásoknál is régebbre, a samanizmus korába mutat vissza.
   Szintén igen ősi korhoz nyúlhat vissza az a képzet, hogy a szóma valaha nem volt az emberek birtokában. Korábban csakis az istenek ihatták, és ez tette őket halhatatlanná. Ehhez mérten ítélték meg értékességét is, papjaik akár az isteneknek szóló áldozat során a tőzbe loccsantva kínálták fel a legfelsőbb lényeknek. Nyilvánvaló, hogy ilyen becses holmira az ember is vágyott, ám ereje hiányzott ahhoz, hogy az istenek akarata ellenére megszerezze. Aki ebben a segített, az Garuda volt, a szárnyasok királya, „a” Madár, aki a teremtésben minden más madárnál előbb jött a világra.

A mitikus madár

Létének hosszú ideje alatt más neveket is viselt, Indiában régebben Sjénának nevezték, Iránban pedig a Szaéna vagy Szímurgh neveket viselte.
Egyes kutatók úgy vélik, hogy legrégibb múltbeli formájában Garuda valamilyen nagytestő ragadozó madár, sas vagy sólyom lehetett, de az idők folyamán ez a valaha volt valóságos megjelenés egyre inkább egy mitikus állatnak adta át a helyét. Külső megjelenésében ember és madár keveredik, ragyogó piros szárnyai vannak, de emberi karjai is. Feje emberi, de madárcsőrrel. Aranyszínő teste megint csak emberhez hasonló, de karmos madárlábakban végződik. Mindez a sámáni kor hagyatéka lehet, a vonások keveredése talán egy madárjelmezt viselő ősi törzsi varázsló bizarr megjelenésének emléke. Ám a külsőnek a mítoszokban nagy jelentősége nincs, hiszen hatalmas varázsereje segítségével a csodálatos lény kedvére változtathatja alakját, ami leírásában vagy képi ábrázolásában időnként eltéréseket okoz. Bár a legenda alapvetően madárnak tartja, ember módjára tud beszélni. Ereje viszont emberfeletti, elbír egy elefántot, hegyeket képes megrázni. Ez a hatalmas erő néha önkéntelen módon is megmutatkozik. Mikor az indiai mitológiában szereplő óriási mérető szent fákra száll, súlya alatt meghajlik az egész fatörzs, és ezer ág szakad le róluk, a közönséges madarak fészkei pedig záporként hullanak a földre.

A szóma elrablása

Szüksége is volt minden erejére a madarak királyának, mikor úgy döntött, juttat az embereknek is a halhatatlanság italából. A szóma mindeddig csak a földi világtól távol, a halandók számára megközelíthetetlen Méru hegyen termett, és a legfőbb lények gondosan vigyáztak, nehogy az alattuk levők hozzájuthassanak. Az sem maradt előttük titokban, hogy Garuda mit tervez, ezért komoly védelmi előkészületekbe fogtak. Az istenek és a szent növény védelmével megbízott egyéb természetfölötti lények királyuk, Indra, a mennydörgés ura vezetésével fegyvert ragadtak és aranyos páncélokat öltöttek, majd szoros kört formáltak a szóma körül. Az eposzi mérető küzdelem a nagy madár égzengésszerő rikoltásával kezdődött, ami félelemmel töltötte el minden eleven lény szívét. Majd csőrével és karmaival nekikesve az ellenség pusztításába fogott. Irtózatos erejő támadásának még az istenek sem tudtak huzamosabb ideig ellenállni, véres sebektől borítottan folyamatos hátrálásba kényszerültek, és a szómához vezető út szabaddá vált.
A történet jelentőségét csak akkor tudjuk teljes mélységében felmérni, ha visszaidézzük, hogy a szóma fogyasztásából eredő eksztázis volt az istenekkel való kapcsolatba lépés eszköze. Aki belekóstolt, megvilágosodottá válhatott, megtalálhatta az isteneket. A szóma okozta bódulatot, amit a felvirágzással és fénnyel tekintettek egyenértékőnek, nem is vették egy kalap alá az alkohol, vagy egyéb hétköznapi bódító hatású szerek okozta megrészegüléssel, amit győlöletes dolognak tartottak, és a hazugság démonához vezető útnak.

A nagy madár számos más szerepben is feltőnik az indiai mitológiában. ő az, aki az elhunyt szent élető bölcseket a boldogok túlvilági honába szállítja. Máskor tiszteletreméltó jógiknak, vagy akár a nagy Visnu istennek szolgál hátasállatként. Megint más történetekben ősi ellenségeivel, a kígyókkal harcol. Időnként bölcsek tanítójaként vagy jövendőmondóként tőnik fel. De a Garuda mitológia leglényegesebb sarokpontjának mindenképpen a szóma elrablásának története számít. A madárkirály ajándéka ugyanis olyasmit szimbolizál, ami az indiaiak többségének ma is világnézete alapját szolgáltatja: a halhatatlan lélek akár testtől független örökkévaló létét. Hiszen Garuda olyan eszközt adott az emberek kezébe, melynek segítségével ki tudnak lépni az őket körülvevő világból, hogy átjussanak az istenekébe, és ami maga a halhatatlanság forrása.                             

                                            

.           

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.